Interregnum

Jack Trainer - akit Harrison Ford játszott - mondja azt a Dolgozó Nő című filmben partnerének, a Tess McGill-t alakító Melanie Griffith-nek, mikor jelentős hányattatások után első munkanapjára készíti fel egy uzsonnás táskácskát nyomva kezébe: menj, és játssz szépen a pajtásaiddal. Szeretek én is így viszonyulni ahhoz a tevékenységhez, amit a társadalom munkavégzésként fogad el. Ezt a filmet a nyolcvanas évek végén láttam először. Éppen akkor, amikor először léptem a munkavállalók rögös útjára.

Nem állítom, persze, hogy ez a film volt az egyetlen motivátor abban, hogy játékként fogom fel a munkát. Gyermekkoromban viszonylag sokat jártam be Apám munkahelyére. Apám lehengerlő stílusával játszótérré alakította munkahelyét, legyen az híradástechnikai szövetkezet, építőipari cég, vagy akár egy köztiszteletben álló bank. Az emberek nagy része imádott Apám környezetében lenni. Az ő hangos irodájába jártak a környék irodistái kávézni, szólt a zene, és Apám harsány hangja és nevetése beterítette a folyosókat. A legunalmasabb bankiroda is gyöngyözően nyüzsgő hellyé alakult a jelenlététől. Én a sarokban ülve bámultam őt észrevétlenül és arra gondoltam: ja, hát ha ilyen egy munkahely, akkor az nem lehet probléma! Vidám dolog dolgozónak lenni.

Ma már persze ennél sokkal többet tudok e világról. Azt is tudom, hogy én hogyan akarok viszonyulni a munkához. Tudom, hogy csak akkor vagyok képes magamból különleges teljesítményt kipasszírozni, ha szerelmes vagyok a munkámba. Vágynom kell rá, hajnalig beszélgetni vele, megnézni együtt a napfelkeltét. Azon is túl vagyok, hogy rájöjjek, én ezt saját vállalkozásomként tudom a legjobban csinálni. Egyszerű, mint a karikacsapás: nem lehetek parancsra szerelmes, ezért a munkámmal sem szolgálhatok más istent. Megcsináltam hát első vállalkozásomat, és tönkre is tettem, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ugye tudjuk: az első szerelemből sajnos ritkán lesz örök együttlét.

Az első szerelemnek vége. Tavasz óta vége. A szívemnek teljesen ki kellett ürülnie. Megtanulni, amit meg kellett tanulni, és előkészíteni a helyét egy újabb szerelemnek. Ha itt az ideje, jönnie kell. A nyár azzal telt, hogy projekteket vállaltam a létfenntartás érdekében. Tanácsokat osztogattam. Közben figyeltem magam, hogy kialakul-e szerelem a projektekkel, de hideg maradtam. Az volt a terv, hogy az interregnumban majd elgondolkodom a hogyantovábbon. Nem akarom magam sokáig sodródni engedni. Egyszer már jártam így, nem akarom ezt a hibát újra elkövetni.

Azt is tudom, hogy az új szerelemnek időt kell hagyni. Nem úgy van az, hogy ha erőltetem, akkor jön, és leteper. Sőt! Csakhogy az időt nem lehet megállítani, és én egyre öregebb vagyok az új szerelemhez. Ez türelmetlenné tesz. Amúgy se vagyok egy türelmes ember. Ha sokáig nem jön félek, hogy beleragadok az átmeneti állapotba. A sors nem teszi könnyűvé a dolgot. Folyamatosan bombáz újabb és újabb projektekkel. Viszont én azt is megtanultam már, hogy a kereszteződésnél arra kell mennem, amerre rögösebb az út. Nem kerülhetem el, hogy elgondolkodjam a hogyantovábbról, de a szerelem csak nem jön. Pedig járok társkeresőbe is: Fail Faster Tribe.

Your faults as my son are my failure as your father...

Éretlenebb koromban soha nem gondoltam volna, hogy a gyermekeimről mennyire direkt módon tükröződnek vissza saját gyarlóságaim, elkövetett hibáim, kudarcaim. Tükör ez, görbe tükör! Nem lehet szemet hunyni felette. Nem akkor sújt le teljes haragjával és vágja szemedbe elkövetett bűneidet, mikor megfogannak azok gyarlóságod meddő méhében. Sunyin lapulnak meg viszont addig, míg azt hiszed: már a helyes utat járod, kora életed bűneit rég megbántad, annak tanulságait Kelemenként építetted be jelen sorsodba. Olyankor aztán felcsap a szunnyadó tűzhányó, nyakadba önti húsig maró kénköves láváit és csontig rágja magát tanulsága: TE VAGY A FELELŐS!

Világ életemben irtóztam e négy szótól: TE VAGY A FELELŐS. Abban bíztam, hogy ha őszintén élem az életem, akkor a felelős magatartás majd annak egyenes következménye. Nem kell annak külön fejezetet nyitnom az Élet Nagy Könyvében. Az majd úgy van, hát persze! Ha minden porcikám akarja gyermekeim születését, és a világon mindennél jobban szeretem őket, akkor az ő felelős nevelésük majd ennek természetes következménye. Belőlem fakad és az irántuk érzett szerelmemből. Ez akkor olyan egyszerűnek és természetesnek tűnt.

Istenem, azóta 15 év telt el. Már nem emlékszem hol kezdődtek el a hibák. Már nem tudom, honnan nem működött az őszinte élet természetessége, és azt sem tudom, hogy vajon ez a filozófia nem csupán egy önző önigazolás stratégiája volt-e. Azt tudom, hogy egyszer csak elszabadultak az elemek. Mintha a karmám csak egy rövid időt adott volna a bizonyításra. Addig remek dolgok történtek. Aztán mikor a türelmi időt eltékozoltam beborult az ég, és a Karmám milliónyi módon hozta tudomásomra, hogy mekkora egy seggfej vagyok. Hogy a másodpercek tört része alatt hozott döntések végigvisszhangozzák az életemet. És ami ennél sokkal fontosabb: a gyermekeim életét is.

Minden, amit elkövetnek, az én gyengeségem. Minden helyzet, ahol kudarcot vallanak, az én tunyaságom. Mindenkor, mikor rossz döntéseket hoznak, az én szerető ölelésem hiánya. És minden boldogtalan másodpercük, a kimondatlan szerelmem irántuk.

Hé, vándor, ki erre jársz! Ne mulassz egyetlen másodpercet sem, amit a gyermekeiddel tölthetsz. Menj haza, és tedd le a botodat. Mesélj nekik, mutass meg minél többet magadból. Az irántuk érzett szerelmedből. Mert 15 év múlva már késő lesz! Akkor már az a kép fog visszaverődni róluk, amit ma elmulasztottál.

Bor Mámor Bénye

Szerda táján rossz érzés ébredt a gyomrom körül. Biztos nem véletlen, hogy a sok bennmaradt stressz a gyomrot támadja meg leghamarabb. Érdemes lenne nagyobb jelentőséget adni a "gombóc van a gyomromban" érzésnek. Szóval szerdán jött egy bizonytalan érzés, hogy nincs szállásom. Ennek az érzésnek nem feltétlenül kellett volna jönnie, de jött. Néhány hete már egyszer megtörtént ez. Akkor néhány telefon után sikerült egy ágyat szereznem Erdőbényén, ami megnyugtatott. Gondoltam, most is tartozom ennek a kis megbúvó rossz érzésnek, hogy néhány ellenőrző hívást megeresszek.

Megtettem.

Jól tettem!

A van egy ágyam Erdőbényén mítosz egy másodperc alatt szertefoszlott. Ahogy az érzés is, hogy nekem mennem kéne-e a Bor Mámor Bényére, vagy sem. Hűen ahhoz a hagyományomhoz, hogy az életem sokkal inkább a meg nem hozott döntésekből áll, mintsem a meghozottakból, magamban már lemondtam az utazásról. Tényként könyvelve el: a pincefesztiválnak nincs szüksége rám.

Még jó, hogy vannak olyan emberek, akiknek az élete a meghozott döntésekről szól. Ők nem tudják értelmezni az én tunyaságomat. Az a vicces az ő viszonyukban az én tunyaságomhoz, hogy képesek teljesen más aspektust adni a cselekedeteimnek. Olyan aspektust, ami szimplán nevetségessé teszi a döntéseimet, avagy a nemdöntéseimet.

- Ne viccelj! Fogd magad, gyere le, aztán majd alszol valahol! - mondta a meghozott döntéses ember.

Így is lett. Fogtam a kisfiamat, Benedeket, feldobtam a hátamra, és péntek este elmentünk Erdőbényére. Ott már nagy volt a sürgés-forgás. Mindenki a másnapi fesztiválra készült. Feszültség volt a levegőben. A főeseményt megelőző utolsó pillanatok feszültsége. Az a feszültség, hogy te nem tehetsz többet a sikerért, csak hogy mindent a terveknek megfelelően próbálsz végrehajtani. De mikor látod, hogy nem minden megy a tervek szerint, olyan stresszfröccsöt kapsz az amúgy felfokozott idegállapotodban, hogy hirtelen úgy látod, semmi nem megy a tervek szerint.

Fura volt ezt külső betolakodóként látni. Általában az ilyen projektek kellős közepében vagyok, az idegesség góc központjában. Olyankor nem látom önmagam, és nem is szeretném, ha valaki egy tükröt állítana elém, hogy "na tessék: így nézel ki a stresszfröccs közepén". Olyankor szinte csupán néhány másodpercre vagyok a teljes összeomlástól. Görcsösen kapaszkodom abba a mítoszba, hogy olyankor pont erre a stresszfröccs által felfokozott adrenalinszintre van szükségem, és ebben lehet is némi igazság.

Pedig külső betolakodóként látni, hogy a folyamatok akkor is a fesztivál többé-kevésbé sikeres lebonyolításához vezetnek, ha mi a teljes összeomlás szélén vagyunk. Van egy megmagyarázhatatlan lélektana a dolgoknak - azt természetesen nem feledve, hogy bármihez is tökéletes elkötelezettség és megalkuvás nélküli munka kell. Mégis, egy projekt képes az első pillanattól kezdve sikerre ítéltetni, vagy akár bukásra. Rengeteg objektív eleme van persze annak, hogy a dolgok lélektana milyen irányt vesz. Hogy jó-e az ötlet, érdekel-e másokat, a személyes meggyőzés ereje, és még sorolhatnám. Mégis láttunk már jó ötleteket elbukni, vagy becsődölni a kiváló meggyőzőerőt.

A Bor Mámor Bénye az első pillanattól kezdve sikerre volt ítélve. Ahogy meghallottam ezt a három szót, kétség nem volt bennem, hogy ez egy többihez hasonlítani nem akaró borfesztivál lesz. Ezzel a meggyőződéssel a lelkemben még nagyobb volt a megnyugvás bennem, mikor megérkeztem Erdőbényére. A kontraszt is nagyobb volt ettől az emberek feszült rohangálása és az én meggyőződésem közt. Néhányukkal azt feszegettük, hogy másnap mennyi látogató várható. Az én számom volt a legalacsonyabb, de valahogy az volt az érzésem, hogy nem számít mennyien jönnek. Csak az számít, hogy aki idejön, az majd biztosan jól érzi magát.

Estére aztán nagy dínom-dánom kerekedett a rendezők között. Azt hiszem, addigra mindenki szabadulni akart már a felkészülés keltette feszültségtől. Kóstolgatták a boraikat, nem keveset. Az pedig keveredett az adrenalinnal. A többit már el lehet képzelni. A "majd csak elalszunk valahol" projekt végül a Homonna borbárjában végződött. A Homonna az a borász, akinek az élete a meghozott döntésekről szól. Nagy szíve van annak az embernek. Amolyan Matula bácsi 35 éves kiadásban. Márton fiam (Tonka) nála dolgozott a nyáron, és bár Matula megmutatta neki a munka keményebb oldalát, Tonka a fesztivál előtt mindenképp szeretett volna visszamenni hozzá. Segített ő is az előkészületekben.

Szóval, a terv az volt, hogy a borbárban alszunk matracon. Az én medvényi termetemnek már ez sem kicsi kihívás, de úgy voltam vele, hogy mindenképpen meg akarok küzdeni ezzel a nehézséggel. Milyen nehézség ez ahhoz képest, amivel az itt élő embereknek olykor meg kell küzdenie. Majd a hátizsákom lesz a párnám. Jó ég! Hogy elkényeztetett a városi élet. Amivel nem számoltam, az a rendezők és vendégeik vérében keveredő alkohol és adrenalin hatása. Ravasz egy keverék ez, ami háromig tartotta a lelket a mulatozó, nevetésből artikulálatlan rikácsolást formáló, az ital tudatszűkítő hatásától buta rímeket faragó törzsgárdában. A legviccesebb poénjuk az volt, hogy egy építész társukat elnevezték "épisztésnek". Azt hiszem, azon az estén 425ezerszer hallottam ezt a nevet, nem lehet semmit eléggé túlspillázni alapon.

Mondanom sem kell, a rímfaragás helyszíne a borbár volt. Matula kapcsolt legkorábban, így háromkor kirúgta a vidámkodókat. Csak ennek köszönhetjük, hogy a fesztivál előtti éjszakán sikerült 4 órát aludni egy matracon, hátizsákkal a fejem alatt, Tonkával és Benivel az oldalamon.

Sportszülő

Ifjúkoromban versenysportoló voltam. Azt a világot egy nagyon fura miliő veszi körül. A tömeg-izzadságszag émelyítő parfümériája keveredik a levegőben a félelem szagával. Minden versenyen ugyanazok az unott-megszokott arcok. A bírók kopottas, kék zakója, az edzők levegőt hasító sikítása, na és a szülők. Sportapuka siratja rég dugába dőlt gyermekkori sportálmait keserű könnyeit fia sportkarrierjére csepegtetve. Gyermekként is nagyon könnyű volt őket felismerni. Vadállati ösztönök színezték véresre szemüket. Érezni lehetett, hogy bárkit képesek lennének apró véres cafatokra tépni, ha csak sandán merészelnek rápillantani az ő sarjukra. Nincs az az isten, bíró, ellenfél, vagy edző, aki megfékezhetné a bennük lakozó dühöngő vadállatot.

Rég abbahagytam már a sportot, így évtizedek óta nem találkoztam ilyen emberekkel. Benedek gokart versenyein nem is a velük való újbóli találkozás hatott rám elemi erővel. Annál sokkal letaglózóbb volt, amikor magamban is felfedezni véltem ezt a bennem lakozó ösztönlényt. Igen, bármennyire is szégyenlem, én is ordítva védtem Benedeket a másik szülő támadásaitól, ha kellett, vagy legalábbis úgy éreztem, hogy kell. Mohón vágytam Beni sikereit, szorgalmasan mértem minden egyes köridejét, és minden eszközt felhasználtam arra, hogy nagyobb teljesítményre sarkalljam őt.

Pedig Benedeknek nincs erre szüksége. Vagy legalábbis nem erre van szüksége. Egyszerűen csak mellette kell lennem sikereiben, vagy kudarcaiban. Nem kell ezer tanáccsal ellátnom, mert senki nem tudja jobban, hogy mit kell tennie a pályán a fejlődésért, mint ő. Ő ül ott a gokartban, nem én. Sokkal jobban ismeri a pályát, ellenfeleit, saját határait, mint én. Meghallgathatom, beszélgethetek vele, de nem kell annál is nagyobb nyomás alá helyeznem saját feszültségem kivetítésével, mint amit alapvetően a versenyizgalom okoz neki. Az teszi őt szabaddá, hogy azt csinálhatja, amit szeret. Teljesen felesleges hát bármiféle további nyomás.

A mai verseny alatt ezt még tudatosan nem ismertem fel. Csupán azt éreztem, hogy egy kizökkenthetetlen nyugalom kerít hatalmába. Most mosolyogva nézem a rohangászó apukákat, akik a pálya legmagasabb pontját keresik, hogy olyan videofelvételt készíthessenek, amin minden fiúk ellen elkövetett szabálytalanság jól látható. Hogy aztán videóról kielemezhessék... Nem veszem körül Benit jelentős alkatommal, hogy megvédjem őt a támadásoktól, és no lám, nem is támadja senki. Nem elemezgetem fiammal legjobb köridőit, mert tudom: a megfelelő pillanatban majd úgy is a legjobbat hozza ki magából. Jó ez a nyugalom! Így marad kis idő a fotózásra.

heloimi

Messziről nehezebb

Hiányzott nagyon. A kis buksi feje, a kusza vastag szemöldöke, a Manyitól örökölt kis mélyedés a szája szegletében, az az utánozhatatlanul távolba révedő szeme, az a mi-sem-természetesebb versenystílusa, hogy mindent magától tanul, és hogy a legváratlanabb helyzetekben hozza ki magából a maximumot. Nyugodt, hallgatag, elmélyed a gondolataiban. Verseny alatt felerősödnek belső monológjai, amiket egészen pici kora mondogat magában. Szeretnék belehallgatni, de oda nem enged be senkit. Engem sem, vagy talán épp engem nem. Akárhányadik is lehet, nekem nem számít! Nekem pont az a helyezés lesz az álomhelyezés, a csoda, ami csak az életemben történhet. Jó őt boldognak látni. Boldognak akarom látni őt. Vagy akár csak hallani a kis izgatott hangját a telefonban. Olvasni a kis üzenetét, hogy most nem tud velem beszélni, mert nagyon izgul.
Az első versenye volt, ahol nem voltam...