Interregnum

Jack Trainer - akit Harrison Ford játszott - mondja azt a Dolgozó Nő című filmben partnerének, a Tess McGill-t alakító Melanie Griffith-nek, mikor jelentős hányattatások után első munkanapjára készíti fel egy uzsonnás táskácskát nyomva kezébe: menj, és játssz szépen a pajtásaiddal. Szeretek én is így viszonyulni ahhoz a tevékenységhez, amit a társadalom munkavégzésként fogad el. Ezt a filmet a nyolcvanas évek végén láttam először. Éppen akkor, amikor először léptem a munkavállalók rögös útjára.

Nem állítom, persze, hogy ez a film volt az egyetlen motivátor abban, hogy játékként fogom fel a munkát. Gyermekkoromban viszonylag sokat jártam be Apám munkahelyére. Apám lehengerlő stílusával játszótérré alakította munkahelyét, legyen az híradástechnikai szövetkezet, építőipari cég, vagy akár egy köztiszteletben álló bank. Az emberek nagy része imádott Apám környezetében lenni. Az ő hangos irodájába jártak a környék irodistái kávézni, szólt a zene, és Apám harsány hangja és nevetése beterítette a folyosókat. A legunalmasabb bankiroda is gyöngyözően nyüzsgő hellyé alakult a jelenlététől. Én a sarokban ülve bámultam őt észrevétlenül és arra gondoltam: ja, hát ha ilyen egy munkahely, akkor az nem lehet probléma! Vidám dolog dolgozónak lenni.

Ma már persze ennél sokkal többet tudok e világról. Azt is tudom, hogy én hogyan akarok viszonyulni a munkához. Tudom, hogy csak akkor vagyok képes magamból különleges teljesítményt kipasszírozni, ha szerelmes vagyok a munkámba. Vágynom kell rá, hajnalig beszélgetni vele, megnézni együtt a napfelkeltét. Azon is túl vagyok, hogy rájöjjek, én ezt saját vállalkozásomként tudom a legjobban csinálni. Egyszerű, mint a karikacsapás: nem lehetek parancsra szerelmes, ezért a munkámmal sem szolgálhatok más istent. Megcsináltam hát első vállalkozásomat, és tönkre is tettem, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ugye tudjuk: az első szerelemből sajnos ritkán lesz örök együttlét.

Az első szerelemnek vége. Tavasz óta vége. A szívemnek teljesen ki kellett ürülnie. Megtanulni, amit meg kellett tanulni, és előkészíteni a helyét egy újabb szerelemnek. Ha itt az ideje, jönnie kell. A nyár azzal telt, hogy projekteket vállaltam a létfenntartás érdekében. Tanácsokat osztogattam. Közben figyeltem magam, hogy kialakul-e szerelem a projektekkel, de hideg maradtam. Az volt a terv, hogy az interregnumban majd elgondolkodom a hogyantovábbon. Nem akarom magam sokáig sodródni engedni. Egyszer már jártam így, nem akarom ezt a hibát újra elkövetni.

Azt is tudom, hogy az új szerelemnek időt kell hagyni. Nem úgy van az, hogy ha erőltetem, akkor jön, és leteper. Sőt! Csakhogy az időt nem lehet megállítani, és én egyre öregebb vagyok az új szerelemhez. Ez türelmetlenné tesz. Amúgy se vagyok egy türelmes ember. Ha sokáig nem jön félek, hogy beleragadok az átmeneti állapotba. A sors nem teszi könnyűvé a dolgot. Folyamatosan bombáz újabb és újabb projektekkel. Viszont én azt is megtanultam már, hogy a kereszteződésnél arra kell mennem, amerre rögösebb az út. Nem kerülhetem el, hogy elgondolkodjam a hogyantovábbról, de a szerelem csak nem jön. Pedig járok társkeresőbe is: Fail Faster Tribe.